Puffy blogja

• Blog oldal
• Archívum
• 

Nászút - avagy 6 és fél nap majdnem a sógoroknál

Ha már volt egy lagzink, mint az év utolsó nagy projektje, úgy dukál, hogy nászútra is elmenjünk, újdonsült feleségemmel. Azt az esküvő előtt nem tudtuk, hogy hova, de a cél az volt, hogy olyan helyre, ahol mind a ketten jól érezzük magunkat, tudunk hódolni a szenvedélyeinknek, és szép tájakat tudunk látni. Végül a választás Szombathelyre esett, ahol ráadásul Ági unokatestvére felajánlott a számunkra, használatra egy komplett házat, amelyet mi ki is használtunk. Nyilván a pikáns részleteket kihagyom, de azért a legfontosabb és legszebb momentumok leírása nem fog kimaradni a leírásból.

Ha már Szombathely, akkor a következő gondolatok ragadtak meg programként a fejünkben. Csináljunk olyat, amire régóta vágyunk, és amit nem tettünk meg főiskolás korunkban. Számomra a mindig is nyitott élmény az maradt, hogy le kellene egyszer gurulni az Írott-kő-ről bringával a gerincen Kőszegig, így ezt bele is vettük az előzetes tervbe, mint ahogyan egy Fertő-tó kerülés is benne volt, és nyilván Sly barátomék meglátogatása, hiszen Szombathely a régi jó cimborák miatt felejthetetlen. Ezen programok mellé, alá - fölé és egyéb helyekre Zoli, Ági unokatesója szervezett nekünk programokat, és bizony ő ötletekből kifogyhatatlan, így programokból nem volt hiány!

 október 30.-a vasárnap „induljunk már végre!”

Az indulás napja. A terv szerint közvetlen ebéd után indultunk volna el otthonról, és mentünk volna Szombathelyre. Ez annyiban módosult, hogy az öregek világnapja miatt kérték, hogy hagyjuk fent az esküvői díszítést, és mivel szombaton egy kézfogó volt ugyanott, ezért a leszedés csak vasárnapra maradhatott. A bontás után, még átugrottunk Füredre is, Ági anyukájának sírjához, és majd csak kb. 14:00-kor tudtunk nekivágni az útnak. Ami eztán hamar félbeszakadt, mivel kedves feleségem Veszprémben hagyta az egyik táskáját, amiben a fontosabb cuccai voltak, így Városlődről Vp-be vettük az irányt, majd végre sikeresen elindultunk Szombathely felé.

Útközben meglátogattuk Káldot, illetve az ott maradt Margitot, aki eddig a legjobb fej főnököm volt. Kérdőre vontuk, hogy miért is nem jött el az esküvőre, aztán nevettünk a régmúlt dolgain. Végezetül 6-óra tájékán sikerült tovább indulnunk, hogy birtokba vegyük a nekünk felajánlott házat. A házban már Zoli várt, akivel, Ági hamarosan egy fél unikumot benyelt, majd egy üveggel hárman az egyik esküvői borból. Végül Zoli kissé pityókásan hazament, és magunkra hagyott bennünket. Gyakorlatilag az alkohol hatására este 9-körül már aludtunk is. Ennek persze meglett az a böjtje, hogy hajnali 3 kor meg már nem, és vártuk a napfelkeltét, meg hogy jöjjenek a hétfői kalandok.

 hétfő „ismerkedés Burgenlanddal!”

Ezt a napot Zoli kérte el tőlünk. A reggeli állatetetése után, mert hogy a ház körül, nem kis számú kis és közép udvartáji állatka legelészik, elvitt minket boltba. Zolinál, ez általában, mint minden, nem egy egyenes út és folyamat, mert hát először meg kell néznünk a környéket. Elvitt minket a terepjáróval mindenféle sáros és sártalan dűlőutakra. Nekem közben azon járt az eszem, hogy helyenként ezeket bringával sem vállalnám be, illetve olyan pöttyözöttet kapna, hogy csak na. Mindeközben mesélt a környékről folyamatosan. Szerintem a fősuli alatt nem tanultam ennyit a Szombathelytől északra elterülő dimbes - dombos tájról, mint ezen a napon.

A reggeli után Zoli felkapott bennünket, elvitt a faiskolájához, majd autót váltva felvettük a családját Anitát és Levit, és elindultunk az aznapi kis körtúránkra. Először Rohoncra mentünk át, ahol betekintést nyertünk a helyi infrastruktúrába. Rohoncon 2500-an ha laknak, de a település infrastruktúrája, gyárai, cégei egy magyar 40 000-es városét lepipálják. Rohoncon megtekintettük a helyi nyaraló strandos tavacskát, amely álomszép helyen fekszik, és a tó végéből egy MTB stecke vezet fel az Írott-kőre. Meg is jegyeztük gyorsan, hátha megnézzük majd valamelyik nap.

Rohoncról az Írott-kő gerincén át mentünk el Lékára. Útközben megálltunk egy kilátónál, ahonnan gyönyörű szép kilátás nyílott volna a környékre, de az idő párás volt, és Magyarország felöl a pára enyhén szólva is szürke feketébe hajazó színeket festet. Nem hiába volt szmogriadó ezekben a napokban itthon. Lékát csak érintettük, és irány Kirchslag. Kirshlagban megtekintettük a belvárost, és benéztünk egy helyi hentesboltba egy laza bratwurstos ebédre, ami finom volt. Mellé kaptunk helyi almabort, ami szerintem az extra rossz kategóriába volt sorolható, de hősiesen legyűrtük, bár én még utána betoltam még egy apfelspriccelt, ami egy fokkal jobb volt, de nem egy Almdudler. Ezután felsétáltunk a helyi romvárba, amit Aspangi kiruccanásainkkor már többször is kinéztem célpontnak. Tényleg egy romvár volt, de baromira jól kihasználva. Télen adventi vásárok szoktak a várban lenni. Belülről a Cseszneki várra hajazott, de … pl. be volt csatornázva, mellékhelyiség volt a várban még tolókocsisoknak is. ja és senki nem őrizte vagy ilyesmi, nem volt belépő.

Kirchlagból Bernsteint céloztuk meg, de nem főúton hanem osztrák mezőgazdasági utakon. Ha a magyar autópályákon a beton olyan lenne, mint ezeken a kis erdei, mezei utakon akkor azt hiszem nem lennének balesetek. Gyönyörű festői dombvidéken haladtunk át, bár a kifejezés a 800-as dombocskák közt nem a legjobb, de tényleg dombvidék volt az osztrák hegyekhez képest. Végül megérkeztünk Bernsteinbe. Bernstein vagy más néven Borostyánkő egy kis bányaváros, ahol nem borostyánt, hanem szerpentint bányásznak. Itt beugrottunk egy bányamúzeumba, amely nem volt nagy, de minden rendszerével visszaadta a mélyszíni bányászat hangulatát. Magyar magnós idegenvezetéssel. Ingyenes térképek és prospektusok, újságok a kiállítás végén, Magyarországon ez nem valósulna meg. Innen már hazavitt az utunk.

Este még belátogattunk a Gekkoba, megnézve, hogy a kedvenc éttermünkkel minden rendbe van e. Mind e közben Slyék is bejelentkeztek, hogy mégis jó ma nekik, így megnéztük új lakásukat, ami olyan jól sikerült, hogy vagy éjjel kettőre sikerült ágyba keverednünk.

 kedd „irány az Írott-kő”

Az előzetes tervek úgy néztek ki, hogy mindenképpen akartunk egy bringatúrát fel az Írott-kőre. Régi vágyam volt eme csúcs bringával való megtámadása, hát most megtettük. Mivel Zoli és Anita délelőtt nem ért rá, ezért egy remek időpont ajánlkozott a mászásra. A probléma csak az volt, hogy iszonyat köd és hideg volt aznap. Sebaj azért neki mentünk. Kőszegszerdahelyig kocsival jutottunk el, majd innen pattantunk drótszamárra. Az eredeti terv szerint Rohoncon keresztül, az MTB steckén mászunk fel, de mivel a köd miatt az orrunkig sem láttunk, ezért maradtunk inkább az aszfaltos hegyi szerpentinnél. Rohoncig dimbes-dombos utacska volt, komolyabb emelkedő nélkül, aztán Rohonc táblánál elkezdett emelkedni. A falun belül brutálisan meredek volt, kistányéron mentünk fel a betonon a falu vége tábláig, onnan már enyhül a meredeksége, és középtányéron hozzánk képest jó tempóban haladtunk. Ági is csak az elején prüszkölt, de egy banán megoldotta a problémáját. Felfelé menet először a bringás kabát, aztán a mellény is lekerült rólam, amit ezért a gerincen visszavettem, mert úgy éreztem nélküle nem komfortos. Kb 500m-er magasan megszűnt a köd és verőfényes napsütésben mentünk tovább. Elérve a gerincet, egy osztrák túra út várt ránk. Itt már rengeteg turista volt az úton, elsősorban magyarok, de ugyanúgy félreálltak előlünk, mint a sógorok tették. A gerincen már csak egy meredekebb szakasz volt, de ezt sokkal jobban élveztem én is, meg a bringa is mint a betont.

 Végül aztán felértünk Írott-kőre, ahol szintén számtalan turista töltötte a november 1.-ei pihenőnapját. Szikrázó napsütés 16 fok, szuper volt. Egy kis pihi, meg átöltözés után felnéztünk a kilátóba, láttuk milyen tejből jöttünk fel, majd ismét drótszamárra pattantunk, és immár a magyar oldalon ereszkedtünk alá.

A terv az volt, hogy a Staier házakig elmegyünk turista úton, majd onnan betonon Velembe, de mivel az Írott-kőről a Hörmann forrásig vezető úton is brutálisan csúsztak a kövek, ráadásul az avartól nem is mindet láttad, plusz még a megszabott időből is kezdtünk kifutni, ezért a Hörmantól már betonon ereszkedtünk alá Velemig. Fent az Írott-kőn ki volt írva, hogy velem 3 és fél óra, hát mi ezt egy laza 25 perc alatt abszolváltuk. Szerencsére fent visszavettük a kabátot, mert Velem felett ismét visszamentünk a tejbe, és a 16 fok hírtelen 5-re csökkent, így rendesen szétfagytunk a végére, de jó volt élveztük. A végén még becsületkasszás gesztenyét is akartunk venni, amihez apró kellett volna, ami nem nagyon volt nálunk, ráadásul Ági keze annyira el volt fagyva, hogy alig bírtuk előkeresni a 350 Ft-ot de aztán sikerült.

Itthon egy gyors tus, aztán irány Kőszeg, ahol már Zoliék vártak ránk. Megnéztük a várost, meglátogattunk egy romkocsmát, egy kávézót, majd Ágival kettesben egy török éttermet, és így értünk haza kb. este fél hétre, amikor is Zoli jelent meg ismét, és egy két cimborája, akik borkóstolást tartottak a házba. Én nem számoltam hányféle bort kóstoltunk meg, mindegyik prémium minőséget szolgálta, és Magyarországon ritkaság számba ment. Az biztos, hogy a végére Ági beszédült, és én sem nagyon mertem felállni a székből. Fáradtak is voltunk, úgyhogy 11 kor mint akit fejbelőttek kerültünk ágyba, és hajnali 4 kor amikor először felébredtem és kimentem inni, úgy éreztem mint aki előző este igencsak berúgott, de szerencsére ez reggelre elmúlt.

 szerda „Hochwechsel”

Erre a napra egy biztos terv volt, hogy megnézzük az Oberwarti heti vásárt. Kb 10körül indultunk el négyesben két autóval, mivel mi Ágival a vásár után akartunk még egyet csavarogni Ausztriában. Viccesek az osztrákok. mintha az ilyen kirakodó vásár a 60-évnél idősebb korosztálynak készülne. otthonka, pizsama stb, ezeket lehetett kapni. Nem tolongtak a tizenévesek a kasszáknál, de még az idősebbek sem. Valszeg az ilyen típusú vásárok még az osztrákoknál is hamarosan az enyészetté fognak válni. A vásár végén Zolihoz méltón ismét egy hentes boltban kötöttünk ki, ahol a napi menüt fogyasztottuk, marhahúsleves és gulas,(marhapörkölt zsömlével) finom volt jól esett. Innen Oberwart egyik bevásárlóközpontjába mentünk, ahol Zoli elmondta hogy az általunk kitűzött napi célt hogy is tudjuk kocsival elérni, majd búcsút vettünk, és mi az irányt Hochwechsel felé vettük. Csak bízni tudtunk benne, hogy az 1743m magas csúcson nem lesz köd. Ahogy a hegy lábához értünk kezdtük megpillantani a napot. Szegény Fábia elkezdett küzdeni a helyenként 15%-os emelkedővel, de hősiesen haladtunk felfelé, míg nem egy pihenőház és egy sorompó állta utunkat. Három lehetőségünk volt, vagy leparkolunk és felmegyünk gyalog, a még kb 8 kilis úton, vagy előkapjuk a bringát, és feltekerünk, vagy bedobunk 4,5 Eurót és felautózunk. Mivel délután fél 2 körül járt az idő félő volt hogy gyalog nem érünk fel se világosban, le meg tuti nem, úgyhogy ezt hamar elvetettük, a bringához nem volt se cipőnk se ruhánk, így maradt a kényelem és az autó. Csak bízni tudtam benne hogy se hó nincs fent, se brutálisabb felfelé, mert se téli gumim na meg az 1,2-es motornak is megvannak a határai. Szerencsére egyik félelmem sem igazolódott be, egy kényelmes lankás makadám út ment felfelé amelynek a minősége bármelyik magyar betonúttal felvehette a harcot. Végül felértünk a csúcsra ahonnan remek kilátás fogadott. A hegy neve valami „elválasztást” jelent a két típusú táj között. Hát olyan is volt. Keletre a dombos 8-900-as dombocskák, nyugatra a 2500 feletti csúcsok. Álomszép látvány és brutális szél fogadott a csúcson, ennek ellenére jó háromnegyedórát nézelődtünk odafent. Én nem mindennap járok ilyen magasan, és a látvány magával ragadott. Ági mindeközben fotózott.

Aztán kicsit lejjebb gurultunk a kocsival, és megnéztük a gerinc részt is, itt már szél nem volt, ellenben magánterület táblából több is.

Végül autóba pattantunk és legurultunk szép lassan a hegyről, majd irány Oberwart és a bevásárló központok, hogy megnézzük van e amit érdemes odakünn megvenni. Én nem tudom hogy az osztrákok mikor dolgoznak, de szerda délután fél 4 kor nem találtunk parkolóhelyet egy 8 000-es város Aréna plaza méretű egyik bevásárlóközpontjának az óriási parkolójában.

Hazafelé még beugrottunk Szombathelyen a Gödörbe, hogy energiát szerezzünk a másnapi csöppet sem kímélő naphoz, aztán haza és fekvés.

Csütörtök  „irány a Fertő”

A nászút előtt még egy terv fogalmazódott meg bennem, hogy kerüljük meg a Fertő tavat. Na aznap sem volt hozzánk kegyes a természet, a köd bár kicsit feljebb szállt de megvolt, és a hideg is. Ettől függetlenül reggel a fókuszba helyeztük Fertődöt, brinyós ruha és indulás. Fertődről kb. fél 10 felé indultunk, hogy Fertőrákos irányába megkerüljük a tavat. A térképről 110km-re saccoltam az etapot, melynek a nagy része legalábbis azt hittem sík. A magyar oldalon tudtam, hogy vannak kisebb dombok, ezért is kezdtünk ebbe az irányba. Szépen haladtunk a nyugati parton, az idő nem javult, fújt a szél és felhő volt az égen, a kabátok fent maradtak. Aztán egy rövid technikai pihenőm volt, ami után a nyergemet is kicsit feljebb emeltem, miközben Ági továbbhaladt. Mivel 5 km-alatt sem értem utol, így lassan már 30 körüli átlagtempóval téptem utána, amikor végül is utolértem. Féltem, hogy meglesz ennek a böjtje, de hát kellő alázattal kell egy ilyen túrát venni. Fertőrákoson aztán az emelkedőn Ági mint valami zerge pattogott felfelé, én meg nyugodt tempóban mentem utána. Na idáig volt minden szép és jó. A túra előtt úgy gondoltam itt majd egy hősiese küzdelmet fog drága feleségem bemutatni a napon, én meg mint edzett napi 70-eket tekerő bringás, majd ápolom a lelkét. Na hát nem ez történt. Ági egy zokszó nélkül haladt én meg 35 kili körül éreztem, hogy a lábam görcsöl, na ná hogy izó nélkül jöttünk el. Úgy éreztem a nyereg van alacsonyan, így kerek 40-nél feljebb húztam, ahogy szorítom rá a csavart na az el is szakadt. Full kétségbeesés mert hát 40 kili az egyik irányba, kitudja mennyi a másikba. Szerencsére Ági két bilincsel a nyergén szokott haladni, így az egyiket átraktuk az enyémre, amivel annyit elértünk hogy a nyereg nem csúszott le, csak oldalra mozgott el. Sebaj a következő bringaszerviznél majd megcsináljuk, addig kibírom. A nyereg így lejjebb volt mint az ideális, de legalább haladni tudtunk. Ági tovább virgonckodott. Végre jött a következő település ahol egy hölgy elmondta, hogy bringaszerviz a következő faluban van. Odáig már fél lábon is kibírom. Aha csak az 12-ig volt nyitva mi meg 12:18-ra értünk a faluba. Nem volt annyira zavaró, mindegy haladjunk, csak a lábam ne görcsölne. A következő 15 kili úgy telt el, hogy próbáltunk boltot találni. Asszem meg van a megfejtés, hogy miért vannak annyian a bevásárló központokban, hát azért, mert nincs bolt a falvakban. Ráadásul 62 kilinél sikerült lukra futnunk és egy laza +6 kilit belerakni azzal, hogy kimentünk a molóra. Végre 73 kilinél találtunk egy Spart. Izo két üveg, egy redbulpepsi, egy almdudler, na meg 4 banán, ennek a végéig elégnek kell lennie, pláne ha a fordítónál ebédelünk egyett. Még 5 kili és elértük a Fertő-tó legészakibb pontját Neusiedl-t. Itt betoltunk egy óriási Sniccerszendvicset meg egy citromos gössert, és irány tovább. Mivel ekkor délután 3 volt, pontosan tudtuk, hogy világosban nem érünk vissza. Nyilván Neusiedleben ismét lukra futottunk és egy mólón kötöttünk ki, de végül megtaláltuk a helyes utat, és tovább haladtunk Podersdorf felé. Ági ekkor már nem volt olyan virgonc, de én miattam kellet kb 3 kilométerenként megállni, és egy rövidet sétálni, mert egyszerűen a combom szétgörcsölte magát. Végül elértük Podelsdorfot, ami úgy nézett ki mint egy kihalt mediterrán fürdőváros. Tovább Illnitz felé. Útközben egy pihenőnél megálltunk, ad 1 pihenni ad 2 a sötétre berendezkedni. Utóbbi két dologból állt. kicseréltük a lencsét a szemüvegben átlátszóra, és felraktuk a zsír új kínai csodalámpákat, amelyekkel spórolni kellett, mert nem tudtuk milyen töltöttségen vannak, ugyanis a gyári feltöltéssel voltak még berakva. Illnitzbe ahogy beértünk már ment a közvilágítás. Itt levágtuk a B10-es bringa út kilógó kunkorát, és a következő kisvárost már a főút melletti bringa úton félvakon értük el. Innen már a B10-es is a főút mellett haladt. Ági bekapcsolta tartalékon a csodalámpáját. Ketten egy fénynél tökéletesen láttunk, és haladtunk az utolsó osztrák városka Pamhagen felé. A városka végén már én is bekapcsoltam a csodalámpát, és irány a határ. A határnál már igen sok volt a magyar autós, mivel a bringaút a másik oldalon ment, elsőre nem vettük észre, a paraszt magyar le is dudált bennünket. Amikor már lent mentünk a bringa úton többen is levillantottak minket, filóztam hogy visszavillogok a refi résszel, de félő volt, hogy akkor megvakulnak. Valami félelmetes fényük van tartalékon is, a Myo fejlámpám max fénye nem éri el ennek a lámpának a tartalékos fényét. Végül beértünk Fertődre. Irány a kocsi, átöltözés bringaberakás, közben megnézem mennyit jöttünk. 115 kilinél az órám leállt, de olyan 125 kili körül mehettünk, és 6:35 perc körüli nettó időnk lett, a bruttó ennél sokkal több volt.

Ezután egy reggel beígért forró csoki, aztán irány haza. Útközben Presznyén megálltunk a Téglás étteremnél, ahol a pultos lány azzal fogadott, hogy „konyha van, de a szakács elment pókerezni, így csak rántott hús és húslevest tud nekünk adni!” Jó lesz jöhet. A levest menzás tányérszerű óriás tányérban adta. Én még ezzel megbirkóztam Ági nem. Aztán jött a snitzer. Két olyan baszott nagy szelet rántott hús volt, a cseppet sem kevés sült krumplin, ami már rajtam is kifogott. Mondtam is a lánynak, „hogy olyan még velem nem történt hogy a tányéromon hús maradt egy étteremben, de itt most igen.” Nem kell ide Gödör ha itt a szakács is ekkorákat ad, akkor …

Ezek után gyorsan haza, egy hosszú fürdés, majd leütöttek és alvás és alvás reggelig.

Péntek „A jól megérdemelt pihi”

Ha már az előző napot ennyire keményre vettük, akkor a péntek a sziesztáé kellett, hogy legyen. Kedves feleségem amúgy is mondta, hogy bár pszihikailag kezdünk kipihentek lenni, de testileg még nagyon nem, így a punnyadás lett a terv erre a napra. Miután felkeltünk, neki indultunk Szombathelynek. Meglátogattuk a régi kedves helyeket, a Főteret, a Fősulit, nyomtunk egy ebédet a menzán, csak úgy nosztalgiából, majd elugrottunk a városszéli shoping centerekbe, ahol nem vettünk semmit csak lógtunk, na meg véletlenül összefutottunk főiskolás korom egyik legkedveltebb tanárával Kocsis tanár úrral. 15:30-ra kellett végül a Perint kertbe érnünk, ahonnan Zoli ismét egy régi vágyunkat teljesítette, elvitt minket egy osztrák aqua parkba. Zolit ismerve nyilván nem mentünk egyenes úton, a végére már majdnem hánytam, mert bejártuk Burgenland összes dombját, csak hogy szép legyen a kilátás a fürdőre. Mindeközben felvettük Tamást, aki egy tesi tanár, és nyugállományú válogatott vívó, aki jelenleg a bringázásnak él, bár országúton, így volt közös téma, de valahogy mindig a Grossglockner versenybringás megmászásához vezetett minden beszélgetésünk. A Vizi világban aztán Ági unokaöccsei rám szabadultak, csúszdáztunk, úsztunk stb, Ági szaunázott, míg én gyakorlatilag a hideg medencék kivételével mindent bejártam. Rekordokat döntöttem a csúszdákon, szóval minden meg volt. Végül hazafelé vettük az irányt, és mivel nem vacsoráztunk meglátogattunk egy Hailigent, amikről egész héten halottunk. Itt megkóstolhattam az osztrákok borát, ami háát … hagyjuk, egy kis szőlőlevet, és hát Zoli kirendelt 3 adag vegyes tálat hetünknek. Mindenféle házi finomság volt ezeken, felvágottak, oldalas, zsír tepertőkrém stb, mint a lagzinkon, ráadásul akkora mennyiségben, hogy még haza is vittünk, és másnap reggel ebből reggeliztetem meg Zoli nem kisétkű gyermekeit, feleségemet és magamat is. Ja és mindezt 5Euro/ tálért. Innen aztán hazavitt az utunk.

Szombat „Mert a várak fontosak”

Erre a napra nem volt programunk csak estére, ezért Zoli kezébe adtuk a sorsunkat. Ő úgy döntött elmegyünk az „ízek paradicsoma” kiállításra Oberwartba, és meglátogatunk egy két szép helyet Burgenlandban. Elsőnek egy várhoz vettük utunkat, amely bár nyitva nem volt, de a környék a nyugalom, hihetetlenül tökéletes. Magunkba szívtuk ezt a teljesen ép, minden stressztől mentes vidéket, a csöndet, a rendezett házakat, a szabadtéri játszóteret, a felette álló csendben meghúzódó várromot. Tökéletes volt.

Innen Őrszigetre mentünk, amely egy kis 300 lelkes falu Oberwart mellett, és nem mellékesen Áron ide jár iskolába. Amilyen szerencsénk volt az iskola előtt összefutottunk az igazgatóval, aki behívott minket, hogy megmutassa az iskolát. 34 gyerek 2 osztály, osztályonként 2 évfolyam 2 tanító és 2 óraadó az iskola személyzete. Az ötletek tárháza. A mi kollegáink is megtesznek sok mindent, de ez a suli fullos volt. Nem voltak túlzott hiper kütyüjeik, de mindenük megvolt ami kellett. Mindkét osztályban fénymásoló,( nem ám 8000 oldal/530 gyerek/36 tanár/hónap) számítógép, mindenhol a gyerekek rajzai. Érezhetően gyermekközpontúság. Maga a falu is álomszép volt. Rendezett és minden megvolt ami kell. 2 füves focipályás világításos stadion, mellette teniszpálya, kuglizó stb.

E csöppnyi falu után utunk Oberwartba az ízek paradicsomába vezetett. Egy íz kiállítás, ahol a környék élelmiszer termelői állítottak ki, kóstolók mindenféle. Az árak számunkra kissé horrorisztikusnak tűntek. Természetesen Zoli és gyermekei lényéből fakad, hogy itt is ebédeltünk. Ágival mi idegenvezetőnkre bíztuk magunkat. Ági nem járt jól én igen. Ági valami pulyka zúza pörköltet kapott, ami nem volt rossz, de az általam elfogyasztott fűszervajas fekete ökröt nem cseréltem volna el. A paradicsom után még egy helyi kisállat kiállítást is megtekintettünk, amit a helyi kisállattenyésztők alkottak. Ausztriában minden ember átlagosan 12 egyesületnek a tagja, nálunk ez a szám 0,5. Azt hiszem ez önmagáért beszél.

Oberwartot elhagyva Bernstein felé vettük az irányt, ahol a panorámában gyönyörködtünk, majd innen Léka várát vettük ostrom alá. Lékát mint célpontot már többször is gondoltam, de mivel egy kis kastélykának tűnt nem volt fő célpont, én a várakat jobban szeretem. Amikor megálltunk a monstrum falai előtt, már az érdeklődésem is nagyobb lett a vár iránt. Amikor aztán beléptünk a külső falon szembesültem egy olyan ténnyel, hogy ez nem kastély, hanem vár, és monumentális ahhoz képest, mint amire gondoltam. Bent a belső várban már zegzugos gyilok járókon, meredek lépcsőkön haladtunk, a termek rendezettek gondozottak, tematikusak voltak. Az egykori kápolnában Ágival még énekeltünk is egy kicsit latinul, hogy milyen is lehetett. Az osztrákok a felső légzőn figyeltek egyből befelé. A tornyokból kerestük Óháztetőt, hiszen a két vár kapcsolatban volt, de nem láttuk. A legnagyobb megdöbbenés akkor ért amikor a díszteremből fuvola szó ütötte meg a fülünket. Épp egy jótékonysági Adventi vásár megnyitójára érkeztünk, ahol talán Szudánnak gyűjtöttek az osztrákok. Igazi kis kézműves vásár volt, és kicsit már át is lengett minket az adventi hangulat. (Ez a hangulat régen Velencéből visszafelé az utsó olasz benzinkútnál fogott el minket, amikor a „jingle bellst” éneklő fenyővel szoktunk összefutni!) Azon már meg sem döbbentünk, hogy a lovagteremben épp az esti díszvacsora korhű előkészületei készülődtek.

Lékáról aztán haza vettük az utunkat, és elbúcsúztunk Zoliéktól.

Este azonban még Slyékkal várt ránk egy etap a Határ menti vigadóban, ahol 4-esben egy remek vacsorát költöttünk el. Mondanom sem kell, hogy megint sikerült úgy választani étket, hogy még másnap is ettünk belőle, mindannyian.

Amikor aztán éjjel kettőkor álomra hajtottuk fejünket rájöttünk, hogy vége. Ez a hét elment, másnap már csak a haza út vár ránk, és a mézes hetekből, az elmúlt idilli két és fél hétből visszakell állnunk a hétköznapokba. De ezek a napok csak a miénkek voltak, és örök emlékül maradnak, max eme írást sokszor újra olvassuk.